Kairó útjain szabályosan villognak

a jelzölámpák. Nincs sárga, csak zöld

és piros. Talán, ha jól emlékszem.

Ennek az aptó résletnek,

persze, semmi jelentösége,

mert a lámpákra senki nem figyel.

Négy vagy akárhány sávban haladnak

az autók, a pirosra nem kell megállniuk.

Nyilvávaló, hogy nincs értelme

zebrának sem, vagy ha fölfestették,

akkor feketén fekete csíkos.

Eleinte még sokáig téblábolsz

a föltételezett gylogátkelöknél, aztán

hozzászoksz hogy bárhol nekiindulhatsz

ha éleg bátor vagy. A járdaszegélyen

méredeted a távolságot, himbálózol,

mintegy fölvéve a jármUvek ritmusát,

arra vársz, csak busz ne jöjjön, látó-

távolságon belül, az kikerülhetetlen,

aztán föltartod a kezed, jelzésül

és hogy ha mégis elütne egy autó,

a motorházon landolj, könnyedén.

Olykor hátralépsz, néha oldalazol,

de valahogy mindenképpen átjutsz, erre, vagy

arra sodródsz bár az egynestöl.

S ha zöldben indultál, lehet, hogy zöldben

érsz át. Vagy pirosban, akár. De közben

minden halálosan fontos: a jelzölámpák,

az iránok, a bátorság. És a túlsó oldal,

mindenekelött.